Őskori erődök

- A nagy vándorlások korának menedékhelyei -

A bronzkor végén (i. e. 1200-900) a Duna középső folyásvidékét egy újabb vándorlási hullám érte, amelyet az ún. urnamezős-kultúra hordozóinak elterjedése okozott. Ezek a vándorlások Közép-Európából, vagyis a Rajna partjáról és a Duna felső folyásáról (a mai Németország és Ausztria egyes részei) indultak ki. A megfigyelt területekről a vándorhullám a Duna völgye mentén terjedt a kontinens délkeleti részeire, széles területet lefedve Közép-Európától, a Balkánon és Kis-Ázsián keresztül egészen a Közel-Keletig és Egyiptomig. A jelenlegi kutatások azt mutatják, hogy ez a hatalmas északi beáramlás többek között számos fejlett kultúra pusztulásához vezetett a Földközi-tenger keleti térségében. E migráció következményei között szerepel a kutatók szerint: a Hettita Birodalom bukása, a mükénéi városok, valamint a kis-ázsiai Trója városának pusztulása, továbbá  az ún. "tengeri népek" inváziója két alkalommal Egyiptom területére.

A késő bronzkor viharos időszakáról tanúskodnak többek között azok a földbe rejtett bronzkincsek is (szerszámok, fegyverek és ékszerek), amelyekből eddig több tucatnyit fedeztek fel a mai Bánság és Szerémség területén. A háborús események és a helyi lakosság visszavonulása miatt korabeli bronzkincseket általában a nagyobb őskori települések környékén, vagy a fontosabb szárazföldi útvonalak mentén rejtettek el. A mai Vajdaság területén a legtöbb bronzleletet Szerémségben és Dél-Bánságban fedeztek fel: 20-at Szerémség földjén, 57 késő bronzkori kincset pedig  Bánság földjén (beleértve a régió román részét is).

Hogy közösségeiket és vagyonukat megvédjék az északról beáramló "behatolóktól", Vajdaság őskori lakossága védelmi rendszereket kezdett építeni településeik körül. Ezen védelmi intézkedések eredményeként a Duna-Tisza vidékén több tucat erődített település, ún. földvár épült fel ebben a korban.

Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy védművek  (védőárkok vagy töltések formájában) ha csak szórványosan is, de már korábban is jelen voltak őskori településeinken, amire  legjobb bizonyítékként a közép-bronzkor masszív erődjei szolgálnak, közöttük a Titeli-fennsíkon található Feudvár, amely a vattinai kultúrkörhöz tartozott (i. e. 1700-1450), ám a földvárak tömeges építésére minden jel szerint csak a bronzkor utolsó szakaszában kerülhetett sor, amit minden bizonnyal a  tömeges vándorlásokkal járó bizonytalanság, félelem hozott magával.

A bronzkori erődítmények védelmi rendszere általában egy földsáncból (töltésből) és egy mély (kör alakú) árokból állt, amelyet általában vízzel töltöttek meg. A töltéseket főként földből vagy agyagból készítettek és farönkökkel erősítettek meg, a fal tetejére pedig fakerítéseket (paliszádokat) emeltek. A töltéseknél hatalmas mennyiségű földet hordtak össze, s ilyen módon akár  10 méter vastag és 4 méter magas védművet alakítottak ki. A bejárati kapuknál rendszerint földből és fából épült erődített tornyok helyezkedtek el.

A védett területen belül egy sűrűn beépített település alakult ki, lakóházakkal, magtárral, műhellyekkel stb. Az épületek között szűk járatok (utcák) léteztek, amelyek a település központi részéhez vezettek, ahol a vásártér (az árucsere helyszíne) volt található. Az  erődítmények építéséhez általában nehezen megközelíthető, domináns helyeket választottak, többnyire dombok tetejét vagy magasabban fekvő, vizenyős (mocsaras) terepen belüli pontokat. Az erődítmények ellipszoid vagy kör alakúak voltak, a terepi adottságoktól függően.

A késő bronzkori erődített települések mindenekelőtt óriási méretükkel tűnnek ki. Ezen őskori építkezések a Pannón-síkságon belül valaha is megépített erődök legmarkánsabb képviselői közé tartoznak. Óriási méreteivel vidékünkön, de a Pannón-síkságon belül is  messzemenően a legmarkánsabb őskori földerődítményének, a Iarcuri néven közismert őskori település számít, amely a Temes megyei Zsadány település közelében, Temesvártól 17 km-re északra található. Ennek a bronzkor végén és a vaskor hajnalán épült őskori településnek a védelmi rendszere három földgyűrűre volt alapozva, melyek közül az elsőnek az átmérője 940 méter, a másodiknak 2200 méter, a harmadiknak pedig 2800 méter volt. Ezt az objektumot a középkori források Haromaruk (Három árok) néven említik. A védett terület több mint 970 hektárnyi területet foglal magába. A települést körülvevő földgyűrűk alapjuknál átlagosan 30 méteres vastagságot értek el. A kutatások rámutattak, hogy a védett területen belül a legintenzívebb élet a késő bronzkorban zajlott, majd ezt követően az objektumon belül hirtelen megszűnt az élet, ami arra utalhat, hogy az építményt erőszakkal foglalták el.

A bronzkor vége a jelenlegi ismeretek szerint éppen az az idő, amikor Bánság északi részein is megjelennek az első nagy erődített települések.

A bronzkor végén és a vaskor hajnalán (i. e. 1200-900) készülhetett az a nagy őskori földvár is,  melyet Nagykikinda város külterületén vettek nyilvántartásba. A Gradište nevű erődített település nyomai, közismert nevén a Đuricin grad, Nagykikinda, Tiszahegyes és Mokrin hármashatárán találhatóak, a mai Nagykikinda központjától mintegy 7 kilométerre északnyugatra. A Đuricin grad földerőd kör alakú (R-250 m.), területe körülbelül 5 hektáros, és földből készült töltés övezi, melynek keleti oldalán található az egyetlen nyílás (bejárati kapu). Az erőd két kisebb vízfolyás – a Grcska és a Bercsula erek találkozásánál található, így korábban ezek a vizek három oldalról félszigetként vették körül a védett területet. Az erődtől nyugatabbra még egy töltés készült, amely csak az említett vízfolyások partjáig terjedt. A földből emelt töltés mellett a település védelmét még egy több mint 3,5 méter mély árok alkotta. A vizsgált őskori földvár közvetlen közelében található a Gradište nevű újkőkori tell-település is, ahol a kutatás során kora vaskori kerámia-anyagot is találtak.

Az érintett lelőhelyen az első ismert régészeti kutatások még 1913 nyarán folytak  Kisléghy-Nagy Gyula régészkutató vezetésével, aki a 20. század elején több tucat lelőhelyet kutatott fel az Aranka-vidéken (halmokat, településeket, sírokat). stb.). Az itteni kutatási anyag egy részét jelenleg a nagybecskereki Népmúzeum raktáraiban őriznek. Az első nagyszabású vizsgálatokat ezen a helyen Miodrag Grbić régész szervezte, 1947 és 1949 között. Ezek a vizsgálatok egy változó vastagságú (1-1,5 m) kultúrréteget tártak fel, amely az újkőkortól a késő középkorig terjedő időszakot ölelte fel. Magában az erődítményben a kutatások során feltárt kerámia-anyag bronzkori eredetű volt, s ezért a kutatók ezt az építményt bronzkori erődítménynek tekintenek.

Az itteni erődített települések lakóiról közismert, hogy igen intenzív kereskedelmi kapcsolatokat ápoltak a Földközi-tenger keleti térségének civilizációival. Ennek ellenére a helyi lakosság fő foglalkozása a földművelés és az állattenyésztés volt. A főbb mezőgazdasági kultúrák közé az árpa és a búza, a legelterjedtebb háziállatok közé pedig a házi marha, juh, kecske, házi sertés, ló és kutya tartozott. Az eredetileg Ázsia keleti területeiről származó házi csirke csak a bronzkor végén jelent meg Délkelet-Európában. A házak padlásán a háziállatok húsát, esetenként sertés sonkát szárítottak. A jelek szerint az ókori egyiptomiaknál már széles körben alkalmazott sörgyártási technológia ekkor juthatott el hozzánk is a Földközi-tenger keleti medencéjének közvetítésével. A korszak erődített településeit nagy víztömegek, tavak és mocsarak vették körül, így a szemlélt közösségek életében a halászat is fontos szerepet játszott. A felfedezett halcsontmaradványok alapján kiderül, hogy területünk nagy hal fajaira halásztak, melyek között a harcsa, a süllő és a ponty dominált. A korabeli települések hulladékgödreiben esetenként akár háromszáz kilogramm súlyú harcsa "matuzsálemekre" is akadtak. A Duna vizében hatalmas édesvízű halakat is ki tudtak fogni, például a tőkehalat (maximum 8 méter hosszú) és jeszetrát, ezeket nagy valószínűséggel hálóval. Az ősemberek asztalára nemritkán a vadonban élő állatfajok húsa került, például az őstulok, a szarvas, az őz vagy a vaddisznó húsa. A vadászathoz íjat, lándzsát, különféle csapdákat, egyes leletek szerint pedig még nagyméretű hálókat is használtak.

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi is lehetett a bronzkor végén bekövetkezett nagy vándorhullám kiváltó oka, amely végül is számos őskori kultúra pusztulásához, eltűnéséhez vezetett? A legújabb kutatások arra utalnak, hogy a korabeli népvándorlás hátterében ezúttal egy természeti katasztrófa bújt meg. Ezt a természeti katasztrófát az Izland szigetén található Hekla nevű vulkán kitörése okozhatta az i.e. 12. század közepén. Ennek a nagy természeti katasztrófának a nyomai Észak-Európa különböző pontjain mutatkoznak: a C14-elemzés (plusz-mínusz 50 év eltéréssel),  1120-ra datálta a só nagyobb jelenlétét a grönlandi jégben, amely jelenség a Hekla harmadik erupciójával hozható összefüggésbe. Hasonlóképpen, az írországi tölgyfa-maradványok gyűrűinek tanulmányozása révén, az izlandi vulkánkitörés következményeit két teljes évtizeden keresztül lehetett követni (Kr. e. 1159-től 1141-ig). Ebben az időszakban a legveszélyeztetettebb területeken, vagyis Észak- és Közép-Európa területein, szárazabbá és hidegebbé vált az éghajlat, ami a lakosság drasztikus létszámcsökkenéséhez vezetett. Egész vidékek maradtak lakosság nélkül. Közép-Európa és Írország számos fejlett kultúrcsoportja semmisült meg rövid idő alatt.

Az újonnan megépült Duna-Tisza-vidéki erődtelepülések sáncai nem sokáig tudtak ellenállni az északról érkező tömegeknek. Az új hódítóktól legyőzve, a mai Vajdaság területét addig benépesítő Gáva-Belegiš kultúra lakói kénytelenek voltak elhagyni évszázados tűzhelyeiket, és a Morava és Vardár menti szárazföldi útvonalon keresztül levonulni a mai Görögország részeibe. A másik migrációs hullám ezzel szemben nyugat felé vezetett, a mai Olaszország északi részein keresve a menedéket. A vizsgált időszakban az Appennini-félsziget északi részén érezhetően megnőtt a települések száma, s ez különösen a Garda-tó környékére volt jellemző.

Mi volt az itteni erődített települések további sorsa a bronzkor után? A vizsgált erődökben felfedett nyomok arról tanúskodnak, hogy ezek a helyek ezután sem haltak ki. Az újonnan érkezett kora vaskori lakosság gyakran a késő bronzkor erődítményeit vette használatba. Ez volt a helyzet a Tiszahegyes melletti Đuricin Grad nevű erőddel is, ahol az objektum belsejében felfedett kerámia-anyag között, a bronzkori anyag mellett szép számban szerepel a kora vaskor anyaga is  (Bosut III  időszakaként definiálva).

Az elmúlt tíz év során Nagykikinda tágabb térségében újabb erődített települések kerültek nyilvántartásba, melyek közül kettőt az egykoron a Maros vizeit szállító  Galacka-meder partján fedtek fel. Ezeket a lelőhelyeket jelen szöveg szerzője fedezte fel 2010 és 2012 között. Az első lelőhely a Beodra határában lévő Stara zemlja dűlőben (körárok nyoma), a másodiké pedig az aracsi pusztatemplom romjainál, Törökbecse határában, a Paktó-dűlőben (kettős körárok) mutatkoznak. A korábbi esetekhez hasonlóan ezeken a lelőhelyeken is, a védett területen belül  finom kidolgozású bronzkori és vaskori kerámia-anyag került elő, s csak szórványosan találhatók más korok anyagai. A szóban forgó lelőhelyeken még ezidáig nem folytak tervszerű régészeti ásatások.

Néhány évе újabb régészeti kutatások kezdődtek a Đuricin Grad nevű lelőhely belterületén. Ezek minden bizonnyal sok új ismeretet fognak napvilágra hozni erről az ősi építményről és hajdani lakóiról.

                                                                                                             Csömöre Zoltán

01. Őskori erőd töltésének metszete

02. A Nagykikindától északnyugatra fekvő Gradiste

03. Gradište, Đuricin Grad, Nagykikinda

04. Gradište-Đuricin Grad, a töltés és az árok nyomai

05. Stara zemlja - Vodica, Beodra

06. Paktó dűlő Aracsnál, Törökbecse határa

07. Csarnok dűlő Verbásznál

Ajánlott irodalom:

Bóna István: A kora vaskor, In: Magyarország története I/1, Budapest, 1984, 169-180.

Грбић Миодраг: Градиште код Кикинде, Старинар I, Београд, 1950, 113-118.

Грбић Миодраг: Градиште код Кикинде, Старинар II, Београд, 1951, 138-139.

Гирић Милорад: Неолитско насеље код Иђоша, Рад војвођанских музеја 6, Нови Сад, 1957, 219-230.

Гирић Милорад: Налазишта старијег гвозденог доба у северном Банату, Ин: Културе гвозденог доба југословенског Подунавља, Сомбор 1993, (Београд, 1994), 21-30.

Medović Predrag: Kalakača, naselje ranog gvozdenog doba, Novi Sad, 1988.

Medović Predrag: Naselja starijeg gvozdenog doba u jugoslovenskom Podunavlju, Beograd, 1978

Medović Predrag: Od pećine do palate, Novi Sad, 2003.

Medović Predrag: Vojvodina u praistoriji, Od neandertalaca do Kelta, Novi Sad, 2006.                   

Medović Predrag: Utvrđena praistorijska naselja u Vojvodini, Materijali XXII, Novi Sad, 1986, 5-8.

Рашајски Растко-Шулман Мирко: Праисторијска градина Феудвар код Мошорина, Рад војвођанских музеја 2, Нови Сад, 1953, 117-141.

Tasić Nikola: Starije gvozdeno doba Vojvodine, Praistorija Vojvodine, Novi Sad, 1974,              257- 276.

Vasić Rastko: Bosutska grupa, In: Praistorija jugoslavenskih zemalja, Željezno doba,               Sarajevo, 1987, 536-555.

Vasić Rastko: Trakokimerski, skitski i trakogetski uticaji u jugoslovenskom Podunavlju,   In: Praistorija jugoslavenskih zemalja, Željezno doba, Sarajevo, 1987, 559-571